A Kaland kezdete – 1. nap
Az ébresztőóra még meg sem szólalt, de valami ismerős izgatottság már kirántott az ágyból. Egyetlen kérdés motoszkált a fejemben: „Indulhatunk?”
Nem volt sok idő gondolkodni – a válasz nyilvánvaló volt. Kalandra fel! Pár perc alatt összekaptuk magunkat, Némó – a hűséges lakóautónk – már csak ránk várt. Az úti cél? Nos... az még nem volt eldöntve. Tegnap este még a Balaton felé kacsintgattunk, de ahogy mindig, Némó szabadsága újra emlékeztetett minket: arra megyünk, amerre a szél fúj.
Az autópályán kezdtünk, ahogy azt illik. De persze nem mi lennénk, ha nem hagynánk otthon valami fontosat – ezúttal a saját sütésű Kincsikenyeret. Már-már sorsszerű volt, hogy ez kivezetett minket az autópályáról… és be egy újabb kalandba. Lipóti pékség: cél Böszörmény!
Ez a szabadság. Ez a pillanat. Ez a mi nyarunk.
Következő állomás: Hollókő. És csoda történt – nincs tömeg! Ahogy megérkeztünk, a vár felé vettük az irányt. A nap már keményen tűzött, az emelkedő megdolgoztatott minket, de a látvány, ami fent várt… az minden csepp izzadtságot megért. A felújított vár állta az idők próbáját, méltósággal őrzi a vidéket, a kilátás pedig lélegzetelállító. Csend. Nyugalom. Tisztelet.
Lefelé egy árnyas erdei ösvény vezetett az ófaluba. A kis kézműves házikók olyanok voltak, mint egy mesekönyv lapjai. Persze, hogy mindenhová benéztünk, és természetesen – üres kézzel sehonnan nem távoztunk. Négy óra úgy repült el itt, mintha egy időkapun sétáltunk volna át.
A nap végéhez közeledve Szécsény felé vettük az irányt. Itt már a fáradtság és a kávéhiány került előtérbe – egy hideg limonádéval és egy hónap kávéja Frei kávéval, újraélesztettük magunkat. Az MNM Forgách-Lipthay kastély parkjában tett séta, a tó körül – ez volt a tökéletes levezetés. Sajnos a kastélyba már nem jutottunk be – záróra. De talán így kellett lennie. Minden kalandban kell maradnia egy kis „majd legközelebb” érzésnek.
Este. Némó újra velünk, s a kérdés adott: hol éjszakázzunk? Diósjenő kemping jónak tűnt – egészen addig, amíg ki nem derült, hogy zártkörű rendezvény van. De a lakóautó élet szépsége, hogy a ház mindig alattunk van.
Tovább gördültünk az ismerős, kedves Ipolykapu kempingbe, a Duna partjára.
És most itt ülünk. A Duna hullámzik. A nap már lebukott, és csak mi vagyunk, meg az emlékek. Egy hosszú, tartalmas, napbarnított kaland első fejezete zárul. A testünk fáradt, de a lelkünk repes. Ma biztosan nem kell altatni bennünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése